Kilépni az áldozat szerepből....

2022.11.01

Ha meguntad az áldozat szerepét, akkor nem kell mást tenned, mint megtanulni örülni annak, hogy létezel. Nemnehéz, csak hagyd, hogy ok nélkül is mosolyra húzodjon a szád. A.J. Christian

Nagyon sokszor észre sem vesszük, hogy az áldozat szerepet osztottuk magunkra....

Természetesnek vesszük az alárendelődést, a másik érdekeinek előtérbe helyezését a sajátunkkal szemben.

Beleivódik a mindennapjainkba az a gyakorlat, hogy felkeléskor első gondolatunk: mit is kéne megtenni a másik félnek....? Majd este lefekvéskor végigsuhan az agyunkon: megcsináltunk-e mindent, amire a másiknak szüksége van?

Egy idő után az egész átmegy valamiféle önpusztító automatizmusba, mely lassan-lassan átszövi életünk minden területét, és elfeledkezünk magunkról.

A környezetünk egyre inkább természetesnek veszi mindezt, olyannyira, hogy újabb, és újabb igényekkel lép fel.

Ki ne ismerné, a "ha már ezt megcsináltad, tedd már meg ezt is..." szindrómát? 

Ezt a fajta viselkedést indukálhatja a másik iránt érzett szeretet, a megfelelési vágy, az önbizalom, és az önszeretet hiánya, a kapcsolatfüggőség és még sok minden más is, csak a legfőbbeket említettem most.

Mi a megoldás? Hol a kiút?

A kiút befelé található, lelkünk legbensőbb ösvényein.

  • ha a hiányainkat, melyeket a másikban keresünk, és tőle próbáljuk pótolni, megteremtjük magunkban
  • ha a másiktól "kuncsorált" szeretet helyett elkezdjük szeretni és becsülni magunkat
  • ha megváltoztatva fókuszunkat a kifelé helyett, a befelé tekintésre
  • ha egész-ségben létezünk, s ezáltal a teljességet sugározzuk és éljük

Nos, ekkor már nem akarunk megfelelni semmilyen elvárásnak..., s ha valamit megteszünk a másikért, azt szívből tesszük, nem belső kényszerből.

Ha úgy érezzük, nem tisztelnek bennünket annyira, mint ahogyan mi magunkat, annak hangot adunk.

Éppen ezért képesek vagyunk meghúzni a határainkat.

És kapcsolataink nem arról fognak szólni, hogy mit kapunk és mit KELL adjunk érte cserébe....

Arról szólnak majd, hogy mit adhatunk egymásnak, mellyel egymást gazdagíthatjuk....

Nem a hiányaink kiegészítésére törekszünk majd, hanem a teljességünk megosztására.

Tekintsünk hát úgy kapcsolatainkra, mint legnagyobb tanítómesterünkre.

S ebbe beleférnek a csalódások, a teljesületlen elvárásaink okán.

Beleférnek a szomorúságok és kiégések, a viszonzatlanság okán.

Beleférnek az elengedések, mint az ego birtoklásvágyának feloldódása.

És nem csak belefér, hanem alapvetés az életünkért való felelősségvállalás, a külső körülmények, és mások hibáztatása helyett.

És még megannyi más.

Szeretettel, Györgyi