• … mert lehetséges, hogy a hűséges lélekben előbb volt hűtlen, mint a csaló fél…
• … mert lehetséges, hogy a ragaszkodás csak egy beteges kapcsolódás, melyben az áldozat kötődik a "fogvatartójához"…
• … mert lehetséges, hogy a segítés és segítség fogalma szorul újra értelmezésre. Hiszen a "pokol kapuja is jószándékkal van kikövezve".
• … és az önzetlenség égisze alatt valójában egy mártír szerep bújik meg, mellyel elodázzuk az életünkért való felelősségvállalást.
• … és a "jóban rosszban" ideája mögött egy veszett ügyhöz való irracionális ragaszkodás bújik meg mindenféle családi és társadalmi elvárás okán. Vagy éppen a saját belső bizonytalanságunk és félelmeink miatt.

Ilyen és ehhez hasonló cseppet sem kellemes kérdés tisztázásának ideje érkezett el. Ami jócskán feszegeti a határainkat. Hiszen hiedelemrendszereinket próbálja szétzúzni és a biztonságunk alapjául szolgáló "elveinket" megkérdőjelezni.

Történik mindez azért, hogy a rózsaszín, mézes-mázos és keresztényinek mondott, "szűzmáriás" szeretet fogalomból végre eljussunk a szeretetnek azon egyetemes formájához, mely minden kapcsolat és emberi működés alapja (kéne, hogy legyen).

Kezdve ezt önmagunk szeretetével…, hogy aztán adni is képesek legyünk.

És ebbe belefér most a szakítás, az eltávolodás, az energiavámpírok kitessékelése az életünkből többek között. A segítő szerep és hivatás át- és újraértékelése. Mert lehet hallgatni hónapokig, sőt évekig a kliens ventillálását (jó pénzért ugyebár), miközben nem haladunk semerre…, de lehet azt is mondani, hogy "segíts magadon..." És akkor talán megérlelődik a változási szándék.

Beleférnek felismerések is, hogy eddig valami olyasmihez ragaszkodtunk, mely már jó ideje halott. Hiszen mindaz, amit a kapcsolatról, vagy a másikról gondoltunk, egy vágyálom volt csupán. Ez utóbbi felettébb megrendítő lehet, hiszen évtizedes kapcsolatokról derülhet ki, hogy működésképtelenek. És nagyjából az tartotta össze, amit mi beletettünk. Ez az a tipikus helyzet, amikor az omladozó házat tapasztgatjuk, miközben a szerkezeti váz már régóta tönkrement, vagy éppen sose volt jó.

Bár mindezek lelki szinten meglehetősen nehéznek és megterhelőnek tűnnek, de a vége mégiscsak egy felszabadult érzés és állapot. Amikor hirtelen felismerjük, hogy mindaz, ami eddig volt, csak a mi fejünkben létezett.

Hihetetlen erővel képes felruházni az embert egy ilyen felismerés. Most már csak az a kérdés, hogy mit kezdünk az erővel, ami számunkra megadatott…, de ez már a jövő témája.

Szóval a felhők mögött mindig kisüt a Nap…

Szeretettel, Györgyi