A gyász, mint lehetőség....

2022.02.25

"Ismerni szeretnétek a halál titkát. De hogyan találhatnátok meg, ha nem az élet szívében keresitek? A bagoly éjszakához szokott szeme vak a napvilágra, a fény titkát föl nem derítheti. Ha valóban látni akarjátok a halál szellemét, tárjátok szívetek szélesre az élet teste előtt. Mert egy az élet és a halál, éppúgy, miként egy a folyó és a tenger." Khalil Gibran 

A veszteségek az élet részei. Mindannyian éltünk már meg veszteségeket: szakítás, válás, haláleset formájában. Egy dolog mindegyikben azonos: a feldolgozás, a gyász folyamata. Hisz egy szakítás is veszteség, és lelkünknek ott is meg kell adni az időt és a lehetőséget a feldolgozásra.

Mégis talán a haláleset az, ami a legfájóbb mindközül. Amikor tudjuk, hogy soha többé nem láthatjuk a másikat, nem hallhatjuk a hangját és nem foghatjuk a kezét.

Amikor egy élet megszületik erre a földre, a szellemvilágok elbúcsúztatják, útjára engedik, hogy elkezdje következő tanuló-ciklusát ezen a sárgolyón. Mi emberek a születés örömét és csodáját ünnepeljük.

S amikor egy lélek eltávozik erről a földről, a szellemvilág köszönti a hazatértet, s mi emberek az elszakadás és a búcsú fájdalmát éljük át.

Az egész egy dimenzióváltással kezdődik, s azzal is fejeződik be. Ami a kettő között van, mi emberek úgy hívjuk élet. 

Az élet örök, az energia örök, ami itt elkezdődik, és befejeződik, az az anyagi megtestesülés. Ebben a megtestesülésben kialakulnak kötődések, kötelékek, melyek a dimenzióváltással megszűnnek, s ennek a fájdalmát éljük át. A távozó is és az itt maradtak is.

Életünk, és sorsunk magunk választjuk. Minden inkarnációs ciklus egy élettervvel kezdődik, melyben születésünk és halálunk, vagyis a dimenzióváltásunk időpontja meghatározott. Vannak ugyan kilépési pontok, mely szabad akaratunkra van bízva, de a kezdet és vég meghatározott. Mi magunk határozzuk meg.

Mindezt azért írom le, mert földi szempontból gyakran érezzük értelmetlennek és elfogadhatatlannak szerettünk elvesztését. Az univerzális rendbe ez is beletartozik. Sorsunkba pedig beletartozik, hogy megbirkózzunk az elengedéssel, a veszteséggel. 

Ez szembesít minket a földi élet végességével. Azzal, hogy az életre más szemszögből is érdemes tekinteni. Hogy a mulandóság felértékeli a rendelkezésünkre álló időt. Hogy életünk cselekedeteit és egymáshoz való viszonyunkat érdemes olyan mederbe terelni, hogy talán ez az utolsó együtt töltött napunk.... Ez átírhatja hozzáállásunkat.

A fájdalom pedig megtaníthat arra, hogy az elengedés és az elfogadás sokkal jobb, mint a veszteség feletti fájdalmas önmarcangolás és önsajnálat.

Hogy az életet az Univerzum törvényei alapján szemlélve, a születés és a halál nem más, mint dimenzióváltások körforgása, és a halállal nem szűnik meg a létezés.

A veszteségekből szemléletváltással lehet erőt kovácsolni. Megtanítanak újra és újra felállni, mert a fájdalomba dermedt zombi létet előbb-utóbb megelégeljük, és feltesszük magunknak a kérdést: "Miért?"

A gyászfeldolgozás egy folyamat, mely időt vesz igénybe. Normál esetben úgy egy-másfél évet, s ez után még jelentkezik az úgynevezett gyászreakció. Amikor a már elfeledettnek tűnő fájdalmak újra előkerülnek lelkünk mélyéről, mintha sose akarnának elmúlni. Ez a lecsengés, mely az utolsó szakasza ennek a folyamatnak.

Ugyanakkor van, amikor ebben a folyamatban valahol megrekedünk, és benne ragadunk.

A gyászfeldolgozás szakaszai:

  • tagadás
  • harag, düh, hibáztatás
  • depresszió, fájdalom
  • elfogadás
  • elengedés

Bármelyik szakaszban megrekedhetünk, és ez komoly kihatással van további életünkre.

Ha úgy érzed, hogy bármely fázisban elakadtál, várlak szeretettel, Györgyi