Az élet mindig ad nekünk kihívásokat.....

2020.12.25

"Az élet azért nyújt számunkra kihívásokat, hogy fejlődhessünk. Bármi, ami az utunkba kerül, okkal érkezett az életünkbe." Rachel Brathen

Az élet mindig ad nekünk kihívásokat... épp amikor azt gondoljuk, hogy milyen sokat fejlődtünk, jöhet egy újabb próbatétel, egy újabb lépcsőfok, amit meg kell mászni. Óóóóó.. persze, hisz pont ez a lényeg... hisz a fejlődés éppúgy végtelen, mint maga az Univerzum. Csak ezt valahogy hajlamosak vagyunk elfeledni, és belemerülni abba a valóban nagyszerű és elkápráztató érzésbe, ahogy visszatekintünk életünk elmúlt éveire, évtizedeire, és szembeötlő a változásunk, alakulásunk.

Zsigereimben érzem a régi önmagam, a mostani valómat, és azt, akivé válhatok. S ebben az érzésözönben, mint vektorok halmazából létrejövő összegzés megjelenik egy érzés, a mindent elárasztó öröm. Mert bár a feladat adott, tán nem is épp könnyű, de érzem a benne rejlő célt, amivé, akivé válhatok általa. S ez az érzés már bizonyosság bennem. Ja, hogy most épp rohadt nehéz? Ez van... de az érzés, s annak bizonyossága, amivé lehetek, végtelen örömmel tölt el.

Ezek a próbatételek nem feltétlen történések, események formájában jelennek meg. Néha utunkba sodor ez élet egy-egy embert, aki puszta létezésével mindennap újabb és újabb feladatot ad nekünk.

Tán elméletben mindent tudunk az ilyen és hasonló dolgokról, csak épp, amikor pofán csap vele az élet kiderül, hogy elméleti tudásunk fabatkát sem ér. Érzések, egók, fehér és fekete össztűzjátéka kezdődik...

S előtűnnek a mélyből a régi reflexek, válaszok, megoldási módok. Mintha valahonnan, mélyről ösztönszerű késztetésként tűnne fel.... mindeközben halványan felsejlik bennem az érzés, hogy mégsem így kéne... s kezdődik a csetlés-botlás, melyben világosan fellelhetőek a törvényszerűségek.

Amint győznek a régi beidegződött inger válaszok, jönnek a pofára esések... vagy ha nem is jönnek, akkor megjelenik minden döntés, cselekedet hozadékaként egy keserű fájó íz a szívemben.

Ez a keserű fájó valami jelzi számomra, hogy nem ez a megoldás, még akkor sem, ha "igazam van".... mert az igazam van, mindamellett, hogy egy végtelenül viszonylagos dolog, önmagában még nem sokat jelent. Azt végképp nem, hogy vélt vagy valós igazságunk mögé bújva úgy érezhessük, bármely eszköz a rendelkezésünkre állhat....

Ha a múlt-jelen-jövő vektorainak összességét újra elemeire bontom, s átélem a benne megbúvó érzéseket, élesen különül el egymástól az, amelyik jó érzést vált ki belőlem, és az melyben megjelenik a keserű, fájó érzés. Most már nincs más dolgom, minthogy a jó érzésekhez kötődő megoldásokat rakjam össze, s tudom, merre induljak. Nem könnyű, sőt néha iszonyú nehéz, de a jó dolgokat is megelőzi a vajúdás fájdalma....